Hayna blog vagy amit akartok

Most pedig folytatom. Hogy miért nem folytattam eddig? Annak sok oka van, melyek közül csak a végzetes lustaságomat említeném meg, meg azt, hogy úgy se olvassa senki...A folytatásban szakítani akartam a múltakkal, és a napi eseményekre koncentrálni - viszont most találtam valamit, ami megint csak a múltba visz, mégpedig kicsifiam kiskorába.

Azt mondja egyszer a kis drága (de még milyen drága!) csemetém, mivel nem akartam elengedni nemtomhová, (vagy tanulásra, esetleg némi munkára akartam kényszeríteni?):

Majd nem eszek egy hétig és eltöröm 2 bordámat, aztán megyek a gyermekvédőkhöz, és elmondom, hogy koplaltatsz és bántalmazol!

Picikém - mondtam én - nem kell 2 hétig koplalnod, így is úgy nézel ki, mint aki éhezik, és honnan tudnák, hogy kétszer annyit eszel, mint egy felnőtt, a bordáddal se kell fáradnod, ha már úgyis feljelentesz, legalább legyen miért, eltöröm én neked, ha tovább szemtelenkedsz.

Itt abbamaradt a dolog, nem vertem meg a kis drágát (pedig többször is megérdemelte volna), ő meg nem rohant a gyermekvédőkhöz.

Most meg mit olvasok?

Érdekes dolgai voltak annak a grófnak. 

 A szocializmus az egyenlőség és a demokrácia (meg egyéb ilyen marhaságok) nagyobb dicsőségére kétféle ebédlő volt abban a gazdaságban: az egyikben a vezetőség és az adminisztrátorok, a másikban a földeken dolgozók táplálkoztak. A gróf mindig a "legénységi" étkezőben ebédelt, a kertészeivel. Még arra is volt gondja, hogy minden nap másik asztalhoz telepedjen. A vezetőségnek azt mondta, hogy így megspórolja a másnapi eligazítást, reggel nem kell magyarázni, csak néhány szóval emlékeztetni az előre megbeszélt feladatokra. A kertészeknek viszont elmondta, hogy az apja mindig szívesen evett együtt a munkásaival, megbecsülte őket, hiszen belőlük élt. Egyébként pedig nagyon is megnézte, hogy kivel ül le egy asztalhoz. Naná, hogy másnap már tudta a vezetőség, hogy őket rangon alulinak tartja a gróf úr. Eredetileg is nekik volt szánva a történet...

A legénységi étkező egyik sarkába csináltatott egy kandallóféleséget bontott téglából és cserépből, oda behordták a száraz ágat, nyesedéket, éghető hulladékot, az volt a melegedő, jó volt körülállni és beszélgetni...

Elmondta azt is a kertészeknek, hogy egyáltalán nem érzi sértve magát, hogy elvették a birtokukat, ha ez több embernek jó, mint mikor még az övék volt, akkor így igazságos. Azt viszont nagyon rosszul csinálják, hogy megsemmisíteni akarják a régi uralkodó osztályt, ahelyett, hogy kihasználnák, ami a fejükben volt, az megmaradt - sok jó szakember tengődik segédmunkásként, mikor jobban hasznára lehetne az országnak.

Az emlékezetes megrendszabályozásnak nem lett következménye, a főnökök jónak látták elfelejteni az egészet. Csupán a gróf dühöngött, mivel "ezek a marhák" - ahogy nemes egyszerűséggel a főnökeit nevezte - odaajándékozták a Svédországból hozott oltókéseket a szovjet elvtársaknak. Azokkal még 10 év használat után is borotválkozni lehetett... "Szóltak volna, vehettem volna itteni vacakokat, az elvtársak úgyis legfeljebb szalonnázásra használják..."

A gróf budapesti lakos volt, itt meghúzta magát egy kis szolgálati szobában, pénteken mindig hazament. Mutogattak is neki az autósok a másik oldalról, hogy nem jó felé megy... dehát ő az egész hetet a Balaton közelében töltötte, ha nem is nagyon ért rá fürödni...

Aztán egy hétfő reggelen helyette egy hír jött a közlekedési balesetről: L.J. 57 éves mezőgazdász a 7-es főközlekedési úton ismeretlen okból elvesztette az uralmat az autója fölött, nagy sebességgel fának ütközött, a helyszínen meghalt.

Akik ismerték, kicsit furcsállták az esetet, mindig óvatosan vezetett, jelszava volt, hogy jobb elkésni, mint soha meg nem érkezni... Azt csak kevesen tudták, hogy előrehaladott rákja volt...

Kertészéknek lejárt a jó világ, többen kiléptek, János is. Azt mondta, hogy kb. másfél év múlva lebukik a vezetőség, akkor visszajön. Aztán megtetszett neki a posta, ahova ideiglenesen távozott, és nem ment vissza. Több volt a fizetés - meg aztán a gróf nélkül nem az igazi... A kandallót is lebontották, olajkályhát raktak be helyette, azt nemigen tudták körülállni, nem is melegített eléggé... Az ágat, nyesedéket, nagyranőtt gazt meg a szabadban égették - ennyi eszük volt az elvtársuraknak akkoriban - most sincs több.

Nagyon régi történet, azt hiszem 1969-ben hallottam, továbbadom, ahogy emlékszem. Megkérdezni a mesélőt már nem lehet, maga is visszaköltözött a mesébe...

Kevesen tudják, hogy a Balatonújhelyi Állami Gazdaságban (később Siófoki Állami Gazdaság, majd valami gyümölcstermesztő rt.) működött egy gróf a létező szocializmus idején. Az egész kiterjedt famíliája külföldre távozott, ki 45-ben, ki még előtte, ki 56-ban - ő maradt egyedül. A külföldeket már megjárta, hazavágyott, a külföldön végzett mezőgazdasági iskoláit itt akarta hasznosítani. Úgy gondolta, lehetetlen, hogy ebben az országban ne legyen szükség képzett mezőgazdászra. Tévedett, rá nem volt. Nem annyira a hozzáértés számított akkoriban, hanem a megbízhatóság - hercegek, grófok, burzsoák nem voltak megbízhatók. Nem adta fel. A sokadik jelentkezésére végül felvették a fent említett állami gazdaságba - konyhafőnöknek. Az előző valószínűleg túl sokat lopott, mert igencsak hirtelen szabadultak meg tőle, szükséghelyzet volt, a dolgozókat etetni kellett (akkor még). 

A gróf egyszer meghallotta, hogy új gyümölcsös telepítését határozta el a vezetőség (vagyis ezt parancsolták rájuk a pártbizottságból), lévén akkoriban a gyümölcs, főleg az őszibarack keresett exportcikk. A megbízhatósági alapon kinevezett vezetők mindegyike ódzkodott a feladattól, túl nagynak találták - és ugye nem az eszük és szakértelmük miatt lettek ők vezetők... A helyet kijelölték. A gróf nemigen szólt bele addig a "nagyok dolgába", de most megszólalt. Meg tudná csinálni, de nem ott és nem akkorát. Na persze, mondták ők, hogy túl nagy lesz. Nem akkorát, sokkal nagyobbat - mondta a gróf - és nem ott, hanem vasútállomáshoz közel, és nem árt, ha a központhoz is közel van.

A vezetőség kapott rajta, örültek, hogy nem nekik kell, ha buknak, akkor az osztályellenség bukik, ha sikerül, akkor nekik dicsőség.... A konyha élére gyorsan találtak mást, a grófot pedig megbízták a gyümölcsös telepítésével.

Kijelölte a helyet - tulajdonképpen a központi épületet vette körül a gyümölcsössel, meghagyva némi virágkertészetet, és hozzácsapta még a szomszédos mezőgazdasági területet és legelőt is. 

A gyümölcsöstelepítést lehet úgy kezdeni, hogy oltványokat vásárolnak és elültetik, és lehet úgy, hogy magokat (őszibaracknál mandula, kajszinál szilva)  ültetnek, és 2-3 év múlva beszemzík (oltják, párosítják). A gróf mindkettőt alkalmazta, először oltványokat ültettek, és ugyanakkor megkezdték a magoncok előállítását. 

Nem tudom pontosan, hogy 2, 3, avagy 4 éves korban kell nemes fává alakítani a magoncokat, akit érdekel, nézzen utána. Amikor elkezdtek szemezni (nem egymással, hanem a kis fácska kérge alá illesztettek nemes fáról vágott szemet, vagyis rügyet), az országos norma 1 Ft volt minden megeredt szemért. A mesélő Mesebeli János (nekem az volt, a továbbiakban MJ), egy kötözőnővel együtt naponta 1000 szemzést csinált 1-2 hibával, a havi fizetése 1700 Ft volt, a kötözőnőé valamivel kevesebb. Néhány napi ilyen munka után szép kis összeg üthette volna a markukat, ha országos normával fizetik őket, de meg kellett elégedniük néhány száz forint jutalommal, és tulajdonképpen azért kapták a havi fizetésüket..... A gróf is kapott jutalmat, de az erre szánt keret nagy részét lenyúlta a vezetőség, ugye azok, akik nem mertek belevágni a gyümölcsöstelepítés nagy munkájába....

Ezekután a továbbiakban nem törték össze magukat a kertészek a munkában, még a lázas munka látszatát se akarták kelteni. Ami sürgős volt, azt megcsinálták, de holmi kaszálgatás, kapálgatás.... hát nem féltek ők a munkától, nyugodtan lefeküdtek mellé....

Küldöttség érkezett a gazdaságba minisztériumi és külföldi (a testvéri Szovjetunióból) emberek. A küldöttségek, ellenőrök, látogatók nyáridőben egymásnak adták ott a kilincset, lévén  nagyon közel a Balatonhoz....  Ebéd után megtekintettek a jól induló gyümölcsöst. A kertészek éppen az ebédszünetet toldották meg, nyugodtan heverésztek az árnyékban, mit sem törődve a főnökeik és a messziről jött elvtársak közeledtével. Az igazgató odasúgta a grófnak, hogy rendszabályozza már meg a kertészeit, ne heverésszenek itt ilyen feltűnően dologidőben.

Mire a gróf jó hangosan:

- Disznók! Hiába heverésztek naphosszat, olyan keveset úgy se tudtok dolgozni, hogy a fizetéseket meg ne érdemeljétek! - aztán csak halkan a legközelebb állónak: Azért csináljatok úgy most már, mintha dolgoznátok!

Vidáman indult a munka.

Miután sikeresen túléltük a földrengést, nem is volt semmi bajunk a továbbiakban, a baba szépen fejlődött, nagy élmény volt, hogy láthattam is, a többinél még nem volt ultrahang, csak a rendellenességek kivizsgálására. A doktorbácsi megkérdezte, hogy akarom-e tudni a gyerek nemét... Essünk túl rajta... Mutogatott: hááát ez itt úgy néz ki, mint egy herezacskó.... Nemcsak úgy nézett ki, egyértelműen az volt. Ez is csak egy fiú....

Teltek a hónapok, táppénzen, lustán...

Január első munkanapján (azt hiszem másodikán, de nem vagyok benne biztos) orvosi javaslatra béballagtam a kórházba, csikorgó hóban, gyermekem apjával az oldalamon. Egészen jól voltam. Mikor odaértem, már nem annyira, mert utálom a kórházat. Rosszul leszek a szagtól, az orvosoktól (ha csak rámnéz, akkor is, hát még ha vizsgál...), ha az orvos bunkó is, az már csak hab a tortán. A szülészeten van ilyen is, olyan is - az egyik bunkóval orvossal egészen összebarátkoztam, miután jól megaszondtuk egymásnak Balázs (No3) születése alkalmával. Ő volt az ultrahangos.

Mint mindig most is jó társaságba keveredtem a terhesosztályon. A heteket-hónapokat kórházban töltő nők általában viccesek, folyik a röhögcsélés, meg van kritizálva minden orvos, nővér, látogató, és elég gyerekes az egész társaság... Ugyanis csak látszólag van ott kétféle kismama, aki fél és aki nem fél, mert mindenki fél, legfeljebb nem mindenki vallja be. Akinek még sok van vissza az azért imádkozik, hogy meg ne szülessen idő előtt, akinek már semmi, azért, hogy szülessen meg már végre. A szüléstől először azért fél az emberjánya, mert nem tudja mi vár rá, ha már volt benne része, akkor azért, mert tudja. Én legalábbis mindig féltem. Az első napon közölték, hogy megszülethetne, de még nem fog a napokban, ha lejár az idő megindítják... volt még egy erős hét.... Jól elvoltunk ott egy hétig. Mikor majdnem lejárt az idő picikém közölte, hogy ki akar jönni, én meg hirtelen csillagokat láttam. Némi előkészítés után gyorsan felparancsoltak a szülőágyra - ott elmúlt a fájás. Leszállni, sétálni kismama... Mikor már hétrét görnyedtem a fájdalomtól, föl a szülőágyra. Aztán megint le, mert a fájás elmúlt - és ez ötször - hatszor... Az összes eddigi gyerekeimmel nem vacakoltam ennyit szülésileg, mint ezzel a kis szemtelennel...

Közben váltás volt a személyzetben, az újak se tudtak többet mint a régiek. A burok már megrepedt, méhszáj kitágult, konzultálni hívták a főorvost, hogy bekössenek-e infuziót gyorsítónak. A főorvos azt mondta, nem szükséges, és beadott egy vénás injekciót, és még nyomta a fecskendőt, miközben alaposan belekönyökölt a gyomromba. Ekkora erőszaknak már kicsifiam is kénytelen volt engedni, némi kinlódás után megszületett. Nem akartam hinni a fülemnek: 4200 gramm! Nem látszott annyinak, volt némi tokája, szemecskéje behízva (kis eszkimó), keze-lába is hurkás kicsit (amit a többieknél nem tapasztaltam), de nagyon arányos testalkatú kisbaba volt.

A főorvos is csodálkozott, nem gondolta volna, hogy ilyen nagy. Később, mikor megnézte hogy vagyok és megigazította a hasamon a nehezéket (a fenébe, nagyon fáj! - muszáj asszonyom, hogy összehúzódjon a méhe - nyugodjon meg, minden rendben), távozáskor még megjegyezte: Most persze azt hiszi, hogy magának volt igaza, de baj is lehetett volna belőle!

Magyarázhattam volna, hogy nem azért hagytam ott nyáron, hogy nekem legyen igazam, csak egész egyszerűen nem tehettem mást - de minek. Nem szóltam semmit - mivel tulajdonképpen

nekem volt igazam!

Heltai Jenő: Kérdőív

Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni - mert felelni kell! -
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamannél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

A születésed ezután :)))

Személyi igazolvány, van, tehát én létezem,
Személyi igazolvány, az egyetlen igazolvány
mellyel hitelt érdemlően igazolhatom,
hogy azonos vagyok velem.
(Bródy János)

Miről jutott ez most eszembe? Néztem a Banános Joe-t. Többször láttam már, de még sohasem elejétől végig. Most se láttam az elejét és a végét, de ez most nem is számít. A bonyodalom abból ered, hogy Joe nem kap engedélyt banánkereskedelemre, mivel nincs személyi igazolványa, elégett a keresztlevele, anyakönyvi kivonata sincs.A hivatalnok hivatalos írást követel tőle arról, hogy létezik.

Erről aztán megint eszembe jutott a hihetetlen történet, amit már többször, több helyen megírtam, itt történt Magyarországon 2-3 éve.

Ella Erdélyben született 1943. október 6-án. Szerencsétlen napon, rossz időben, rossz helyen. 1945-ben kalandos úton került Magyarországra. Akkor egy darabig nyitva volt a határ, éppen akkor zárták le, mikor ő az édesanyjával már majdnem átjutott rajta.

Többször viccelődtünk azon gimnáziumi éveink alatt közös albérletünkben, hogy 3 éves korára már börtönviselt volt, ugyanis anyjával együtt tömlöcbe vetették. Halvány emlékei vannak erről az időről, nem szép emlékek. Kb. 3 hónap múlva kiengedték őket, és még aznap embercsempészek segítségével sikerült átjutniuk Magyarországra.
Születési anyakönyvi kivonata nem volt, vagy elveszett, de ebből semmi probléma nem volt itt, az itteni rokonság igazolta őket.

Az első személyi igazolványát 16 éves korában kapta meg a rendőrségen, a kiállító rendőr megkérdezte, hogy tudja-e milyen napon született?
Persze, hogy tudta, minden iskolai beiratkozásnál megkérdezték tőle, és még az iskolaorvos is. A későbbi igazolványait ennek alapján állították ki, mindig akkor, mikor már lejárt, nem figyelt az ilyesmire. Egyszer kérték a születési anyakönyvi kivonatot, nem volt, azt mondták, nem baj, megnézik a nyilvántartásban. Megnézték, megújították az igazolványt.

Aztán egyszer a vállalkozó lányának valami banki ügylethez az ő aláírása is kellett volna. Igenám, de a személyi igazolványa megint lejárt, már az előző év októberében!

Sebaj, csináltat újat. Néhány óra várakozás után az okmányirodában születési anyakönyvi kivonatot kértek. Kiderült, hogy nem Magyarországon született. Jó a házassági is. Bevitte. Mégse volt jó. A házassági anyakönyvi kivonatban csak az első keresztneve szerepelt, és a nyilvántartásban 2 van.

Ha nem járt volna le az igazolvány, akkor annak alapján kapott volna újat, így csak ideigleneset, ami banki ügylethez nem jó, útlevél helyett nem használható, a végleges személyi igazolványhoz be kell szereznie a születési anyakönyvi kivonatot Romániából.
Hogyan, ha nem mehet oda, mert az útlevele is lejárt?
Megoldották ezt is (vagyis majdnem).

Meghatalmazott is kiválthatja az anyakönyvi kivonatot közjegyzőnél hitelesített meghatalmazás alapján. A közjegyző nem olcsó mulatság, de még nem elég. A hitelesített okmányról hiteles másolatot kell készíteni (jelen esetben a megyeszékhelyen). Azok se kispályások, súlyos ezreket kérnek a néhány sor lefordításáért. Megvan elküldve a romániai rokonnak, akitől nem szívesen kér szívességet, mert a család román ágához tartozik, és az ő 2 éve meghalt anyját nem nagyon szerették...

Csodák csodája, a román hatóság egy nap alatt elintézte, a rokon gyorsan továbbított - a fordítás románról magyarra (néhány szó, amit fordítás nélkül is érteni lehet) súlyos ezrekért már tovább tartott.

Másfél hónap herce-hurca után végre lobogtathatta a drágán beszerzett okmányt az okmányirodában. Csak hitte, hogy ennyivel megúszta.
Honosítani kell! Ellának ekkor ment el a kedve az egésztől.

Hogy ő 63 év után még mindig hontalan???!

Újabb ezrek befizetése után elküldték az illetékes sóhivatalba honosítani a drágán beszerzett hitelesen fordított születési anyakönyvi kivonatot. Aztán már csak várni kellett.

A várva-várt levél alig másfél hónap múlva végre megérkezett a magas hivatalból. No nem az igazolvány volt benne, hanem egy nyomtatvány, amit ki kellett tölteni. Aztán hiánypótlásként beküldeni az iskolai bizonyítványait, hogy magyar iskolában tanult - mert különben még állampolgári vizsgára(!) is mehetett volna. Hát milyen iskolába járt volna, mikor már itt élt 63 éve?

Megvolt az érettségi bizonyítványa, még az általános iskolai is, elküldte még az indexét is az 1 évről, amit valaha elvégzett a főiskolán orosz-magyar szakon.

Fél év múlva kb. 50 ezer költséggel megkapta az okmányt, amivel hitelt érdemlően bizonyíthatja, hogy...

Ha odafigyelt volna, és még a lejárat előtt megy személyi igazolványt cserélni, minden további nélkül kiállítják a régi alapján az újat. Lehet mondani, hogy úgy kell, miért olyan hanyag, hogy nem figyelte az igazolvány lejártát.... Talán a szülei ápolása vonta el a figyelmét, amihez vajmi kevés állami segítséget kapott.... pedig ebben az országban dolgozott, fizetett adót, miegyebet....

Ha abban az évben október 7-én (1 nap késéssel) megy igazolványt csináltatni, akkor ugyanez a tortúra....

Akkor már nem azonos az egy nappal azelőtti önmagával???
 

És ha még csak vele történt volna, de még sok idős emberrel, akiket valahogy elhagyott a haza...
 

Én elhittem, hogy felépítjük. Te is elhitted, ne tagadd! Sokan elhitték, de most már ők is letagadják. Akik nem hitték és nem építették azok bíztattak hogy dolgozzunk szorgalmasan, fogjunk össze, mindjárt kész, és akkor jó lesz nekünk. Aztán összedőlt. Aztán jó lett. Nekik. Meggazdagodtak. Az építőanyagból, amit elloptak. Most azt mondják, hogy le kell bontani annak a régi építménynek az utolsó maradványait. Újat kell építeni. Azt mondják, dolgozzunk szorgalmasan, fogjunk össze, aztán ha majd kész lesz, jó lesz nekünk. De én már nem hiszem el. És te???

Kháron ladikja nem akkor indul velünk
midőn lezárul és befagy a szem.
Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el;

épp oly szép Canalén s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt - titkosan - ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
- vidám vita folyik -
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazzát, hány s milyen Casa d'Orót!
látott, ha nem lát is viszont!
 

Saját felelősségemre hazajöttem a kórházból. Azért voltam benn 10 napig, mert a hatodik terhességemmel vetélés/koraszülés fenyegetett - csakúgy mint az előzőekkel. Mindegyik gyerekem időre született, nagy súllyal, egészségesen. 10 nap múltán teljesen kipihentem magam, úgy láttam, ideje hazamenni, annál is inkább, mert az apjuk nehezen bírt az öt kisebb-nagyobb rosszcsonttal. A főorvos azzal engedett ki, miután aláírtam a papírokat, hogy "El fog vetélni, de már éppen elég gyereke van!" Nagyon halkan sziszegtem, hogy Azértse!

Aztán mit csinál a veszélyeztetett terhes, mikor végre hazakerül a kórházból? Észreveszi, hogy a függönyök és az ablakok állapota enyhén szólva siralmas. Most kell függönyt mosni, ablakot tisztítani, így, kipihenten, mert aztán nagy hassal.... Na ilyenek miatt nem engedik ki szívesen az orvosok a kismamákat a kórházból, ha már egyszer bekerültek... De én biztos voltam a dolgomban, most semmi bajom nem lesz egy kis munkától! Gyerekek bölcsődében, óvodában, nyári napköziben.... Vacsorára kolbász, sajt, parizer, szalonna - a srácok örülni szoktak, ha ilyeneket kaptak főzelék helyett... 

Leszedtem, gépbe raktam, ablakokat megpucoltam, függönyöket ki a gépből - kiteregettem a fotelre - és elterültem a rekamién, mert elfáradtam. Férjuram hazajött két gyerekkel, a napközisek is megjöttek. Említettem gyermekeim apjának, hogy rakná fel a függönyöket, mert én elfáradtam - ő is elfáradt, különben is, ha le tudtam szedni, vissza is tudom rakni... Tulajdonképpen igaza van - állapítottam meg, és baj nélkül visszaraktam, bár ez a művelet nehezebb, mint a leszedés. Az utolsó függönynél már nem volt kedvem létrára mászni, majd reggel... fekve  hallgattam végig csemetéim élménybeszámolóját, aztán fürödni zavartam a népet (nagyok segítettek a kisebbeknek), vacsoráztunk, kinyitottuk a nagyágyat, és persze az összes velem akart aludni. A kisebbeknek megengedtem.

Hajnal negyed 6, a ház ura már fenn matatott, készült munkába .... A mellettem lévők létszáma kettővel gyarapodott, fogalmam sincs, mikor jöttek, talán mikor az apjuk felkelt... Pillantásom a lent maradt függönyre esett - na nem, majd később... Aztán még kétszer elhalasztottam a létráramász-csipeszelget műveletet. Megállapítottam magamról, hogy vészesen lusta vagyok.

És akkor megmozdult velünk az ágy! Hintáztunk! A gyerekek kacagtak, én meg elfelejtettem megijedni - olyan abszurd volt az egész! Még akkor se keltem fel, amikor életem párja megállt az ajtóban, hogy nem tudja, mi van, még nem is ivott semmi alkoholt mégis elment előle a szekrényajtó.... Földrengés! - tudatosult bennem -a lépcsőházban csörtetés, lenn csoportosultak az emberek - azt hiszem, rossz helyre álltak, két ház is rájuk dőlhetett volna, ha dől.... Felkeltem, kiparancsoltam az ágyból  még mindig viháncoló gyerekeimet, rekordsebességgel kapkodtam elő a ruháikat, beállítottam őket kettesével az ajtókba, és gyorsöltözés! Ki készül el hamarabb? Még mindig nem voltam különösebben megijedve... Apa el munkába, mi menjünk csak oviba, bölcsibe, azok földszintesek és masszívak, semmi baj... A nagyok is kisétálhatnak a szabadtéri napközibe, én meg helyezzem el magamat valami nyugodt és biztonságos helyen...

Gyerekek elosztva különböző intézményekbe, én meg a munkahelyemre a táppénzes papírral. Kevesen voltak, nagy szabadságolás volt, akik dolgoztak, nem féltek különösebben. Csak azok nem mentek be, akiknek a gyerekét nem vették be a mártírok úti bölcsődébe, mivel ott megrepedt a fal...

Én meg hazamentem, főztem és vasaltam, aludni kimentem a parkba egy pokróccal, sokan heverésztek ott... A függöny néhány napig lent maradt, mert ki tudja...

Ha nem lettem volna lusta, felmászok a létrára, és az kezd el hintázni velem, talán  a szemtelen és nagyképű legkisebbem odaveszett volna, és talán én is....

Természetesen a gyerkőc is lusta lett... 

a kicsifiamnak

http://kalandokanagyvarosban.blog.hu/

Amit megígértem: versek és szállóigék, melyeket kicsifiam nagyon nem szeret

valamint

A földrengés napja, avagy az életmentő lustaság

Mindezeket később, mivel dolgom van

egy idézettel.

Mikor már azok mennek el, sorra mind, akik akkor voltak nagyok, amikor te
kicsi; mikor teljesen árva lettél; mikor anyád, apád gyermekkorának nem
marad tanúja; mikor már nem azt érzed, hogy sietned kell, mert lemaradsz
valamiről, hanem hogy meg kell állnod, mert kiszakad belőled valami; mikor
az utolsó nagynénéd meglátogatására már csak a halála után két órával
érkezel; mikor már soha nem tudhatod meg, azt, amit meg kellett volna, s
megtudtál olyat, amit nem lett volna szabad;

 -

mikor te magad is voltál már legalább egyszer
a "halál árnyékának völgyében", ahol szembesültél azzal, hogy "te bolond,
az éjjel elkérik a te lelkedet te tőled, s miket készítettél, kiéi lesznek?"; mikor
ráébredsz, hogy hiába őszülsz meg, a lelkedben mindig kisgyermek
maradsz, csak már nem vidám, hanem fázós, didergős fajta; mikor
bénítanak a mulasztásaid - akkor menj ki a konyhába, melegítsd meg a
gyerek vacsoráját, s kezdd el mondani neki az igaz meséket. S azt se bánd,
ha csak fél füllel figyel rád. Úgy, ahogy te tetted egykoron.
(Jeney Edit)