Miután sikeresen túléltük a földrengést, nem is volt semmi bajunk a továbbiakban, a baba szépen fejlődött, nagy élmény volt, hogy láthattam is, a többinél még nem volt ultrahang, csak a rendellenességek kivizsgálására. A doktorbácsi megkérdezte, hogy akarom-e tudni a gyerek nemét... Essünk túl rajta... Mutogatott: hááát ez itt úgy néz ki, mint egy herezacskó.... Nemcsak úgy nézett ki, egyértelműen az volt. Ez is csak egy fiú....
Teltek a hónapok, táppénzen, lustán...
Január első munkanapján (azt hiszem másodikán, de nem vagyok benne biztos) orvosi javaslatra béballagtam a kórházba, csikorgó hóban, gyermekem apjával az oldalamon. Egészen jól voltam. Mikor odaértem, már nem annyira, mert utálom a kórházat. Rosszul leszek a szagtól, az orvosoktól (ha csak rámnéz, akkor is, hát még ha vizsgál...), ha az orvos bunkó is, az már csak hab a tortán. A szülészeten van ilyen is, olyan is - az egyik bunkóval orvossal egészen összebarátkoztam, miután jól megaszondtuk egymásnak Balázs (No3) születése alkalmával. Ő volt az ultrahangos.
Mint mindig most is jó társaságba keveredtem a terhesosztályon. A heteket-hónapokat kórházban töltő nők általában viccesek, folyik a röhögcsélés, meg van kritizálva minden orvos, nővér, látogató, és elég gyerekes az egész társaság... Ugyanis csak látszólag van ott kétféle kismama, aki fél és aki nem fél, mert mindenki fél, legfeljebb nem mindenki vallja be. Akinek még sok van vissza az azért imádkozik, hogy meg ne szülessen idő előtt, akinek már semmi, azért, hogy szülessen meg már végre. A szüléstől először azért fél az emberjánya, mert nem tudja mi vár rá, ha már volt benne része, akkor azért, mert tudja. Én legalábbis mindig féltem. Az első napon közölték, hogy megszülethetne, de még nem fog a napokban, ha lejár az idő megindítják... volt még egy erős hét.... Jól elvoltunk ott egy hétig. Mikor majdnem lejárt az idő picikém közölte, hogy ki akar jönni, én meg hirtelen csillagokat láttam. Némi előkészítés után gyorsan felparancsoltak a szülőágyra - ott elmúlt a fájás. Leszállni, sétálni kismama... Mikor már hétrét görnyedtem a fájdalomtól, föl a szülőágyra. Aztán megint le, mert a fájás elmúlt - és ez ötször - hatszor... Az összes eddigi gyerekeimmel nem vacakoltam ennyit szülésileg, mint ezzel a kis szemtelennel...
Közben váltás volt a személyzetben, az újak se tudtak többet mint a régiek. A burok már megrepedt, méhszáj kitágult, konzultálni hívták a főorvost, hogy bekössenek-e infuziót gyorsítónak. A főorvos azt mondta, nem szükséges, és beadott egy vénás injekciót, és még nyomta a fecskendőt, miközben alaposan belekönyökölt a gyomromba. Ekkora erőszaknak már kicsifiam is kénytelen volt engedni, némi kinlódás után megszületett. Nem akartam hinni a fülemnek: 4200 gramm! Nem látszott annyinak, volt némi tokája, szemecskéje behízva (kis eszkimó), keze-lába is hurkás kicsit (amit a többieknél nem tapasztaltam), de nagyon arányos testalkatú kisbaba volt.
A főorvos is csodálkozott, nem gondolta volna, hogy ilyen nagy. Később, mikor megnézte hogy vagyok és megigazította a hasamon a nehezéket (a fenébe, nagyon fáj! - muszáj asszonyom, hogy összehúzódjon a méhe - nyugodjon meg, minden rendben), távozáskor még megjegyezte: Most persze azt hiszi, hogy magának volt igaza, de baj is lehetett volna belőle!
Magyarázhattam volna, hogy nem azért hagytam ott nyáron, hogy nekem legyen igazam, csak egész egyszerűen nem tehettem mást - de minek. Nem szóltam semmit - mivel tulajdonképpen
nekem volt igazam!
